A kandallók múltja - 1. rész
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kandallók manapság újfent reneszánszukat élik, és egyre többen döntenek úgy, hogy bizony visszatérnek ezen "ősi" fűtési formához.
Ezt persze könnyen meg is tehetik, hiszen az előregyártott tűztereknek és speciális kiegészítő rendszereknek köszönhetően napjainkban sokkal könnyebb egy kandalló telepítése, mint évszázadokkal ezelőtt. Arról nem is beszélve, hogy ezek hatásfoka ma már messze veri akár csak a néhány évtizeddel ezelőtti társaik hatékonyságát is.
A kandallóra nyugodtan mondhatjuk, hogy a legősibb tüzelőberendezés. Persze mai értelemben vett kandallókról csak nagyjából a 13. századoktól beszélhetünk. Természetesen őseink már ezt megelőzően is építettek otthonaikon belül különféle tűzrakó helyeket, melyek egyszerre szolgáltak főzőhelyként és fűtési alternatívaként. Az ilyen kezdetleges tűzrakóhelyeknek azonban volt egy óriási problémája. Nem rendelkeztek kürtővel és kéménnyel.
A füstöt olyan módon próbálták meg kivezetni az épületből, hogy egyszerűen vágtak egy lukat a tetőbe. Jobb esetben a lakótér el volt választva a padlástól, így a felfelé szálló füst ott gyűlt össze mielőtt kijutott volna az épületből, de még is így elviselhetetlen volt a füst és a büdös odabent. A nagyobb gondot azonban mégsem ez jelentette, hanem a tűzveszély. Kürtő híján ugyanis a kipattanó szikrák könnyen lángba boríthatták a gyúlékony anyagokból készült épületeket, tetőszerkezeteket. Nem volt ritka, hogy egész falvak égtek le egy-egy ilyen kipattant szikra miatt.
Persze az ilyen tűzveszélyt azért kürtők híján is próbálták amennyire csak lehet csökkenteni, hiszen régészeti feltárások bizonyítják, hogy már az őskorban is próbáltak egyes észak-európai területeken fedett tűzrakókat kialakítani az épületeken belül. Ezek egyszerű gödrök voltak az épület padlójában, melyre kupolaszerűen köveket halmoztak fel. Így a kipattanó szikrák már nem okoztak akkora problémát, azonban a füst még mindig az épület levegőjébe távozott. Egyébként a füst megfelelő elvezetésére a kémények 13. századi megjelenésig nem igazán találtak kellően hatékony megoldást. Igen, a mai értelemben vett kéményekre ilyen sokáig kellett várni, bár a görög Arisztophanész egy i.e. 400 környékén íródott vígjátékának hőse a kéményen keresztül menekül el, ám valószínűbb, hogy ez csupán egy füst elvezetésére szolgáló, a tetőbe vágott luk volt.
A mai értelemben vett kandallókról tehát csak nagyjából a 12. és 13. század fordulójától beszélhetünk. Az ezt megelőző évszázadokban a kandallók teljesen különálló, füstelvezetéssel nem rendelkező tűzrakóhelyek voltak a nagy európai lakótornyokban és kastélyokban. Mivel ezek nem csak főzésre és fűtésre szolgáltak, hanem egyszersmind státuszszimbólumi szereppel is bírtak, ezért nem voltak ritkák az akár 2-3 méter magas tűztérrel rendelkező darabok sem. Elgondolhatjuk, hogy egy ilyen óriási tűztérben mekkora tűz éget és mennyi füst keletkezett, mely aztán mind a lakótér levegőjébe távozott.
Valószínűleg ezt elégelhette meg valaki, és ez vezethetett az első kémények megjelenéséhez. A falba mélyesztett kandalló tűztere fölé egy felfelé szűkülő kürtőt építettek, mely aztán egy kikövezett csőben folytatódott, amin keresztül a füst a szabadba távozhatott. Ezzel meg is születtek az első kémények, melyek azonban magukkal hoztak egy újabb problémát.
Az új füstelvezető rendszereknek köszönhetően ugyanis a kandalló jelentősen veszítettek fűtési hatékonyságukból. Korábban lehet, hogy füstös és büdös volt az épületek levegője, azonban a bent terjengő füst képes volt melegen tartani a lakótér levegőjét. A kéményen keresztül azonban a füsttel együtt a hő egy jelentős része is távozott. Ennek kiküszöbölésére olyan kéményeket kezdek el készíteni, melyeknek hosszú füstjárata körbe futott a szoba falában, hogy a benne áramló forró füstgázok a lehető legtovább melegíthessék a helyiség levegőjét. Persze ez sem volt túlzottan hatékony megoldás és a korai kandallók a kevés megmaradt hőjüket is kizárólag sugárzási tartományban tudták leadni.
