A kandallók múltja - 3. rész

A kandallók múltja - 3. rész

A cserépkályhák 16. századi elterjedésétől kezdve a hegyvidéki és hidegebb észak-európai tájakon a kandallók népszerűsége erőteljes csökkenésnek indult, és helyüket apránként átvették a kályhák.

Az enyhébb klímával rendelkező tájakon, mint Anglia, Itália, vagy éppen Dél-Franciaország azonban a kandallók népszerűsége a 17. században is töretlen maradt.

A kémények 13. századi megjelenésüktől kezdve nem igazán változtak, fejlődtek. Működésüknek jelentőségét csak nagyjából a 18. század környékén kezdték felismerni, és ekkortól kezdve kezdték el a füstelvezető rendszereket valóban fejleszteni. Ekkor jöttek rá a kémény keresztmetszete, magassága, valamint a huzatossági mutatói közötti összefüggésekre. Benjamin Thompson massachuettsi földbirtokos volt az első, aki a 18. században tudományos szemmel vizsgálta a különböző fűtéstechnikai eszközöket. 1776-ben belekezdett a korabeli kandallók korszerűsítésébe. Különböző alapanyagokkal és tűztér kialakításokkal próbálkozott, hogy minél hatékonyabbá tegye a kandallókat.

Ebben az időszakban pedig a kandallók valóban jelentős változáson mentek keresztül, mely azonban Thompson munkája mellett más számos tényező együttesének volt köszönhető. A 18. század végére például Európa és Amerika szerte terjedésnek indult a különálló konyhák használata, vagyis a szobai kandallókat többé nem használták sütésre és főzésre. Ennek köszönhetően már nem volt szükség olyan nagyméretű kandallókra. Ehhez hozzájött még, hogy az épületek szigetelési hatékonysága is rohamos fejlődésnek indult, mely szintén a kandallók méretének csökkenéséhez vezetett.

Ekkoriban kezdtek egyébként elterjedni a felépítménnyel ellátott kandallók is. Az épületek falai ugyanis egyre vékonyabbá váltak, és bár a kandallók mérete is csökkent, azok már mégsem fértek el a fal belsejében, vagyis kiugrottak annak síkjából. Ezeket a kiugró tűztereket kezdték el különböző felépítményekkel és burkolatokkal díszíteni. A felépítmények elterjedése még színesebb és sokoldalúbb díszítési megoldásokat tett lehetővé a kandallóknál. A barokk és a rokokó fordulóján erre szükség is volt, hiszen mindkét művészettörténeti korszakra a túldíszítettség volt a jellemző, mely a kandallókon is megmutatkozott. Tekergőző indák, díszes oroszlánfejek és hatalmas szobrok.

A 19. század közepétől újból inkább a kandallók hatékonyságára, mintsem azok díszítettségére helyeződött a hangsúly. A kandalló tűzterek belső falát elkezdték fémlemezekkel borítani, ugyanis ezek hatékonyabban voltak képesek visszaverni és a szoba belseje felé irányítani a meleget, mint a kő. Megjelentek az első kandalló rácsok is, hiszen a tűzterek mérete tovább csökkent, így veszélyes közelségbe került a kandallóban lobogó tűz a szoba éghető bútoraitól. Az alapanyagok is változásnak indultak és a 19. és 20. század fordulóján a kőből készült kandallók helyét egyre inkább elkezdték átvenni az acélból, vörösrézből és öntöttvasból készült változatok.

A fával való fűtést azonban az 1930-as évektől apránként felváltotta az akkor jóval olcsóbbnak számító gázzal való fűtés. Ezt csak tovább fokozta a 40-es, majd 50-es évek urbanizációs folyamata. A 70-es évek energiaválsága azonban rávilágított, hogy világunk túlzottan függővé vált a fosszilis energiahordozóktól, mely a kandalló iparnak is egy újabb, jelentős lökést adott. Megjelentek az első lemezből készült tűzterek, valamint a radiátoros rendszerre ráköthető vízteres kandallók. A kandallók hatásfoka is egyre feljebb kúszott, és ma már nem ritkák az akár 80-85%-os hatásfokkal rendelkező tűzterek sem.

Emellett napjainkra a kandallók megjelenésüket tekintve is soha nem látott változatosságban érhetőek el, hiszen fűtéstechnikai szerepük mellett újfent kezdjük felfedezni lakberendezési erejüket is.

Megosztás
Váltás teljes nézetre!